Többször meghallgattam egymás után ezt a szép számot. Tök jó, hogy olyan érzések kaptak el, amit én se nagyon értek. Egyszerre voltam boldog, magamból kitörő, és szomorú.
Hogy ki vagyok én? - Felteszem magamnak a kérdést...

Nem hiszem, hogy sokan tudnának erre válaszolni, ha megkérdezné valaki tőlük. Úgy gondolom, hogy erre nincs is megfelelő válasz. Mindenki másnak lát engem.
A tanáraim azt hiszik, hogy csak egy lány vagyok a sok közül, aki egy olyan szakra jár, aminek értelme sincs, és hiába tanulok úgyse fogok tudni elhelyezkedni ezzel a végzettséggel, szóval csak egy láthatatlan lány vagyok.
A barátaim szerint, olyan vagyok, aki dilis, kemény, mindent oda mondó. Nem félek a kihívásoktól. Ez mind igaz is lenne, ha ezt az életet folytatnám akkor is ha nem vagyok velük. De annyi a különbség, hogy ők ilyennek ismertek meg, attól még én más vagyok.
A szüleim azt hiszik, hogy egy okos lány vagyok, akinek az elsődleges célja az iskola, a jövője építése. Dolgozik és iskolába jár, büszkék rám. - csaj sajnos nem látják, hogy milyen szarul élek nélkülük már több mint 3 éve- igazság az, hogy hiányzik az az otthoni jólét, ahol ki vagy szolgáltatva és nem kell mással foglalkoznod, mint a saját kis világoddal. De ez a való világ, amit a szüleimnek inkább nem taglalnék.
A barátom pedig úgy lát, hogy én vagyok a világon a legjobb dolod a világon, ami csak történhetett vele- hát persze!!-

Ez mind lehetnék én,csak az a baj, hogy mindenki máshogy lát Engem. Én önmagamat látom. Ezek mind benne vannak, valahogy akkor jól is látják a dolgot, csak ugye ez mind egybe gyúrva. Tehát ki vagyok én? Csak egy lány, aki megpróbál megfelelni az elvárásoknak, amiket mások ruháztak rá. Nem akarom, hogy csalódjanak bennem, nem akarom, hogy mást lássanak, mint aki vagyok. Kétségbe vagyok esve, az örökös színjátékok vesznek körül.